Röviden az előző naphoz: szóval ez a lakókocsi nagyon hangulatos volt, de volt egy kis „csak”. Mégpedig az, hogy kiderült, hogy a lakókocsiban a fűtés nem működik, és hát Alaszkán, az erdő közepén az esték és az éjszakák meglehetősen hűvösek. Kicsit ezen bosszankodtunk, és arra is gondoltunk, hogy keresünk egy másik helyet. De volt jó sok meleg takaró, így éjjel egyáltalán nem fáztunk, reggel pedig a ham and eggs készítés közben a gázzal tudtam egy kis meleget csinálni. Végül igazán jól éreztük magunkat.
Szóval a reggeli után gleccesr túrára indultunk, ami fantasztikus volt.
20 perc autózás után elértük ahonnan a túra indult. Ott még nem derült ki, hogy a gleccser milyen gyönyörű látvány lesz. Amit viszont hamar megtudtunk, hogy a gleccser mérete sok-sok év alatt hogy milyen nagy mértékben csökkent (a globális felmelegedés nem most kezdődött). Ahogy haladtunk előre évszámok jelezték, hogy abban az évben meddig ért a gleccser.
Ezen a tablón követni lehet az összemenés méretét:
És akkor a képeim, amik persze nem adják vissza a ragyogó napsütést, és a csodálatos színeket, de valamit talán igen:
Hazafelé még megálltunk, és visszanéztünk a gleccserre, ahol a hegyekkel és a gleccserrel együtt ezt a kedves fiatal párt is lefényképeztem.
A gleccser túra után, ragyogó napsütésben még elmentünk egy kis városnézéssel egybekötött ebédelésre.
A belváros térképén jel mutatja,
hogy mi az Alaska SeaLife Center nevű étterem, csodás teraszán ebédeltünk.
Aztán még egy rövid séta következett a tengerparton, ahol ezen a szivárvány színű zebrán mentünk keresztül:
...és a partól még lefényképeztem a szemben lévő hegyeket (az irányt a sewardi térképen piros nyíl jelzi):
Utána a rövid csendespihenő alatt képeket készítettem a „lakásról”. Lehet látni, hogy minden benne van, szóval jó, hogy maradtunk.
nappali, étkező: konyha:
hálószoba: fürdőszoba (WC):
A délutáni program este 7-kor kezdődött: először vásárlás, majd kirándulás.
Mire a Tonsia Creek Trail ponthoz értünk, ahol a túra kezdődött, 8 óra volt. Mondanom se kell, hogy még teljesen világos volt.
A túra oda-vissza kb. 5 km hosszú volt, emelkedők voltak benne.
A fák törzsét és ágait mohák lepték be, így az erdő olyan mesebeli volt. Medvével nem, de mókussal találkoztunk:
Kezdetben erdei, majd köves úton mentünk, volt amikor pallón át vezetett az út...
de az utolsó, nyíllal jelzett szakasz után már az erdőben, emelkedőn kanyargott az út.
És pont, mielőtt az út végéhez értünk, Józsi megcsúszott, és gurult, és gurult...én meg sikítoztam. Aztán, amilyen gyorsan csak lehetett odamentem, és mint a Nyuszi a Micimackót próbáltam felhúzni Józsit a földről. Az sajnos már csak itthon derült ki, hogy a bokája erősen meg is duzzadt. Útközben én mindig kérdeztem, hogy nem fáj-e nagyon a lába. A válasz pedig mindig „nem” volt.
Úgyhogy azt este kezelébe vettem az összes sérülést.
De az út vége szép volt (ha visszamentek a térképhez, az út végén látni a folyót):
...és mielőtt bekanyarodtunk a lakókocsinkhoz vezető útra, 11-kor a naplemente is megérkezett, íme
jó éjszakát, megyünk aludni, de előbb éjszakára jégakkut tettem a Józsi lába alá.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése